Ha majd a nyarunknak vége, csendesen szitál a hó,
Lennék én tenéked édes, lennék én tenéked jó.
Csendeskis legénylakásban, az óra búcsút int,
Kivülről hangos az utca, hangos az éljenszó kint.
Csókolj meg még egyszer édes, estére én már megyek,
Estére indul az ezred, s ki tudja már hol leszek.
Este a tábori tűznél az ezred pihenni tér,
Alszik mind, ébren a hadnagy, papirt és ceruzát kér,
Úgy érzi, valaki várja, őérte valaki sir,
Fejét a kezére hajtja, és aztán csöndesen ir.
Másnap a kórházi ágyon fekszik a hadnagylegény,
Golyó ment a tüdejébe, életre nincsmár remény.
Orvos ül az ágya mellett, karján vörös kereszt,
Figyeli a hadnagy hangját, álmából ha ébredez.
Doktor úr szeretnék sírni, magam se tudom, miért.
Szeretnék egy kislányt látni, aki tán nem is enyém.
Doktor úr az égre kérem, adja ki a tiszti ruhám,
Nem fekszem többé az ágyon, megvédem a magyar hazám.
Nem lehet, mondja a doktor, beteg még a hadnagy úr
A hadnagy azon az éjjel megszökik a kórházból
Felvette tiszti ruháját, kiment a csatatérre.
Megvédte magyar hazáját, az életét adta érte.
Vége van már az ütközetnek, véresen száll le a nap,
A hadnagy hordágya mellett imádkozik már a pap.
Biztatja, szép csendben, halkan, a hadnagy nem halja már,
Bús szíve utolsót dobban, lelke a mennyekbe száll.
Levelet hozott a posta, ami a hadnagynak szól,
A kapitány elolvassa, azután csendesen szól:
Írjátok meg a leánynak, ne várja a hadnagyát.
Golyó ment a tüdejébe, itt ássák meg a sírját.
Csendes kis legénylakásban meghalt egy gyönyörű lány,
Éles tőrt szúrt a szívébe, elment a hadnagy után.
Kommentáld!